2. rész

Kedves Olvasóim!

Elnézést, kicsit késtem az új résszel, elég kemények ezek a szigorlatok, de most két tétel között meghoztam az újat, remélem, tetszik majd!

Nagyon szépen köszönöm a sok-sok oldalmegjelenítést, és szeretettel üdvözlöm két új követőmet - remélem, tetszik majd a történet! <3 

Nagyon várom a visszajelzéseiteket, ezért ne habozzatok, ha tetszik, ha nem, írjátok meg! :) 

Nem is szaporítom tovább a szót, jó olvasást! 

Loki érzelmei kavargása közepette sietett vissza a szobájába. Szíve hevesen ostromolta a mellkasát, és érezte, hogy arcát mosoly ragyogja be, amelyet sehogyan sem tudott visszafogni. Már attól boldognak érezte magát, hogy a leány szóba elegyedett vele, hogy hallhatta végre a hangját, hogy közelebbről láthatta tejfehér arcán az apró szeplőket, hogy megtudhatta a nevét. Szobája magányos falai között hangosan ejtette ki a szót: Aysha. Imának érezte, fohásznak. Szíve szerint újra és újra elsuttogta volna vágyakozva, gyengéden ezt a drága nevet, ám úgy érezte, vigyáznia kell rá, csakúgy, mint a név viselőjére.

Tudta jól, hogy Aysha belé nevelt bizalmatlansággal tekint minden asgardira, amit a jelenlegi helyzet csak fokozott. Ám azt is látta, hogy a lány hinni akar neki, hiszen szüksége van egy baráti arcra. Elhatározta, hogy nem hagyja cserben az istennőt, akármi történjen is. Meg akarta ismerni, el akarta nyerni a bizalmát. Immáron nem tagadta többé maga előtt, mennyire vonzódik a lányhoz, mennyire rokonnak érzi a lelküket. Soha nem érdeklődött még a nők iránt, s most már biztosan tudta, hogy azért történt így, mert egész eddigi éltében Ayshára várt. S most végre itt volt az alkalom, hogy boldog legyen. Már csak a lány szívét kellett elnyernie, meg kellett őt győznie arról tettekkel és szavakkal, hogy válassza őt társául. Ezért pedig hajlandó volt bármit megtenni. Tudta, hogy nem lesz könnyű dolga, hiszen nemcsak személyiségét kellett elfogadtatnia a leánnyal, hanem asgardi mivoltát is. Bár úgy vélte, ez utóbbi kevésbé lesz nehéz feladat. Hisz mindig is tudta, hogy valami hibádzik, hogy nem olyan, mint a többi asgardi. Ezt pedig Ayshának is be akarta bizonytani. Aznap éjjel az istennő halovány mosolya lebegett lelki szemei előtt, amikor elaludt, s álmában ezer veszélytől óvta meg a leányt.

Attól fogva Loki mindennap megjelent Aysha cellájánál, s a lány sokáig próbálta tagadni maga előtt is, hogy egyre inkább várja a herceg érkezését. Hamarosan legalább annyit gondolt az istenre, mint amennyit Loki reá. Az ifjú herceg hamar színt vallott, ám Aysha félt hinni neki.

Az első napokban elutasító volt és sokszor még gúnyos is, ám roppantul szomorú lett volna, ha Loki egy napon nem jelenik meg többé. Ám a herceg nem okozott neki csalódást. Minden reggel megérkezett, karjában könyvekkel, arcán kedves mosollyal. Általában kora estig beszélgettek, csak úgy rohant az idő, azután Loki magára hagyta őt a könyvekkel, így akkor sem unatkozott, amikor egyedül volt. Ám egyre többször kapta magát azon, hogy arra gondol: vajon mit csinál a herceg ebben a percben? Az ő esze is rajta jár? Végigsimított a könyvek borítóján, lapjain, s elképzelte, ahogyan Loki hosszú, vékony ujja is bejárja ugyanezt az utat. Amikor azonban túlzott képzelgésen és vágyakozáson kapta magát, igyekezett jeges vizet zúdítani forrongására. Hiszen úgysem marad itt már soká…

Aysha sok mindent elmondott magáról látogatójának, bár gyanakvása alig-alig csökkent, bimbózó érzelmei ellenére sem. Óvatos szemmel fürkészte a férfit, kereste rajta a hamisság leghaloványabb árnyalatát, de nem találta. Viszont nem tudta tovább titkolni maga előtt, hogy szívesen hallgatja Lokit, úgy érezte, a férfi őszinte hozzá. Jólesett neki a kedvesség az olyannyira gyűlölt Asgard falai között raboskodva. Kényszerűen bár, de bevallotta magának: ha Loki nem jelenik meg rabsága első perceiben, bizony sokkal rosszabbul viselte volna a megpróbáltatást. Megalázónak érezte, hogy bezárva tartják, akár egy bűnözőt, ám Loki mindig tudta, mivel vidítsa fel a szívét, úgy tűnt, újabban csak azért él, hogy Ayshával való rokonszenvét éreztesse, s a kedvére tegyen.

Hiába érezte úgy azonban, hogy elveszik a gyönyörű szempárban, s hiába köszönhetett máris sokat Lokinak: ki akart szabadulni, lehetőleg mielőbb. Gyakran riadt zihálva, az izzadtságtól nedves homlokkal rémálmaiból: holtan látta féltőn és rajongva szeretett édesapját, Odin pedig habzó szájjal rúgott bele az elhunytba. Aysha ilyenkor vágyott leginkább rá, hogy Loki a karjaiba zárja, ám a nappali fények elkergették az óhaját, s nem árulta el az éjjeli rémlátomásokat a hercegnek.

Ahogy az álmai is mutatták, édesapját rettentően féltette Odin haragjától, sejtette, hogy Mindenek Atyja nem épp türelméről híres, s ha apja nem kér esedezve bocsánatot, a király leigázza az otthonát. Félt, hogy Odin végez az apjával, egyetlen rokonával. Mielőbb vissza akart hát térni Vanaheimbe, hogy keblére ölelje az öreg helytartót, akinek ő a szeme fénye s egyetlen öröme. Várta hát az alkalmat, hogy elszökhessen, noha tudta, nem lesz egyszerű.

Miután felriadt rémálmaiból, már nem mert visszaaludni, ezért álmatlan óráiban a szökését tervezgette gondosan. Ruhája alatt, a combjához szíjazva tartotta tőrét, mellyel édesapja látta el. Sikerült elrejtenie Odin katonái elől – noha a harcosok nem motozták meg, ez volt az egyetlen szerencséje. Hamarosan készen állt a terve, ám halogatta a végrehajtását, ugyanis ahhoz tőrbe kellett csalnia Lokit, ami egyáltalán nem akaródzott neki. Minél több együtt töltött napot számláltak, Aysha annál kevéssé tartotta megfelelőnek a tervét. Nem mert azonban segítséget kérni Lokitól, nem merte elárulni, mit tervez, félt, hogy elárulja őt a férfi. Mégsem kérheti a herceget, hogy válasszon a családja és közte! Igyekezett hát megacélozni a szívét, s csak a szabadulásra gondolni.

                                                                            ***

Loki a boldogságtól szédelegve indult a cellához. Noha sejtette, hogy Aysha szökést kísérel majd meg, nem érdekelte. Őszintén reménykedett abban, hogy az istennő őt választja majd, s talán mégsem próbál elmenekülni, vagy ha igen, visszatér hozzá. Kész volt rá, hogy kövesse őt bárhová, neki mindegy volt, hol él, csak a lány legyen vele. Célozgatott rá, hogy akár a szökésben is szívesen segít az istennőnek, ám Aysha láthatólag nem értette, vagy nem akarta érteni. Loki szívét melegség járta át: bizonyára a leány nem akarja őt is bajba sodorni. Még nem mesélt Ayshának különleges képességeiről, melyek segítségével könnyedén porba zúzhatta volna az egész bolond bandát. Égett a vágytól, hogy megtudja, milyen adottsága van Ayshának – hiszen istennő, biztosan van valami – ám a leány sem fedte fel előtte egyelőre személyiségének e szegletét.

Merész lépésre szánta el magát aznap: feltett szándéka volt, hogy bemegy a cellába a lányhoz, és magához öleli. Éles tekintetét nem kerülhette el ugyanis, hogy az istennő reggelente vörös és kialvatlan szemekkel néz rá, és a zöld pillantás tele van szomorúsággal. Ezt pedig nem bírta tovább tétlenül nézni. Mindenáron meg kell vigasztalnia a leányt, és ez nem sikerülhet, ha aranyló erőtér feszül kettejük között.

Izgatott mosoly futott szét finom vonású arcán, ahogy megpillantotta Ayshát, ám a leány furcsának tűnt, túlságosan is szomorúnak, így a mosoly aggodalmas fintornak adta át helyét. Aysha alig viszonozta Loki pillantásait, inkább az ölében tartott kezeire szegezte fáradt tekintetét. Loki elhatározása pedig tetté nőtte ki magát: a következő percben ott állt Aysha mellett a cellában. A lány döbbenten nézett rá, telt ajka elnyílt a meglepetésétől.

-         Ebből bajod lehet, Loki… Menj ki! – motyogta végül, ám Loki nem hagyta magát.

-         Eszemben sincs! – mondta dacosan, azzal letérdelt a leány mellé.

Elszorult a szíve: hiszen még így is magasabb volt Ayshánál! Nem törődött vele, hogy az istennő próbál tőle elhúzódni: magához ölelte. Egyszerre robbant szét benne a forróság és a félelem. Hisz olyan apró és törékeny ez a leány – félt, hogy összetöri a szerelmével, ám a boldogság, hogy végre ölelheti a nőt, akit ennyire megszeretett, felülírt mindent. Lágyan végigsimított a vörös fürtökön, és lopva beszívta a belőlük felszálló, lágy illatot.

A következő percben azonban döbbenten nyögött fel, ahogy a pillanat apró szilánkokra zúzódott: a padlón találta magát, mellkasán Aysha térdével. Kerekre tágult szemekkel nézett fel a lányra, aki elszánt arccal szorongatott egy tőrt törékeny ujjai között. A hegye Loki nyaka felé mutatott. A leány nem volt súlyos, így könnyedén lelökhette volna magáról, ám az első döbbenetből magához térve élvezni kezdte a helyzetet. Ez tehát a szökési kísérlet. Kíváncsian várta, mi következik, ám arca mindebből semmit sem árult el: rémültnek tűnt.

-         Felállni! – követelte Aysha, és a tőr éle vészesen közel került Loki nyakának finom bőréhez. – Azt hitted, a kormányzó nem tanította meg küzdeni a leányát? – csattant fel, Loki pedig engedelmeskedett.

Ahogy feltápászkodott, a lány fölé magasodott, ám úgy tűnt, annak nem szállt inába a bátorsága. Szemei tűzben égtek, arca kipirult a harciasságtól. Loki szíve szerint a karjába vonta volna, hogy megcsókolja. Talán meg is teszi, ha nem győzi le a kíváncsisága. Ayshának kérnie sem kellett, már kint is voltak a cellából. Az istennő magabiztosan indult a trónterem felé, miközben Loki karját markolta, a tőrt pedig a mellkasánál tartotta.

Lokinak meg sem fordult fejében, hogy kitépje magát a lány szorításából, noha a haja sem borzolódott volna össze az erőfeszítéstől. Élvezte a meleg ujjak érintését a felkarján. És nem mellesleg már előre mulatott Odin várható arckifejezésén.

Aysha vadul tört be a trónterembe, és megrántotta Loki karját is, sőt, a hatás kedvéért a tőrt az ifjú herceg nyakához szorította, ám Loki észrevette, hogy a leány vigyáz rá, hogy ne sebesítse meg őt véletlenül. Ettől ismét felforrósodott a szíve, ám ügyelt arra, hogy mindebből semmi se látsszon.

 Odin döbbenten emelkedett fel trónjáról, egyetlen szemét fia és foglya között jártatta. Az őrök már emelték lándzsáikat, miközben fenyegetően közeledtek, ám a király leintette őket. Loki megvetően mérte fel a helyzetet: Mindenek Atyja önnön gőgétől elvakulva még csak nem is gondolt arra, hogy a rab szökést kísérelhet meg. Ám felfedezett apja arcán valami különöset is. Mintha szomorú lett volna, és… Megtört. De Lokinak nem maradt több ideje az elemzésre, Aysha ugyanis felcsattant.

-         Felség, eressz szabadon! Engedj el, különben végzek a fiaddal!

Odin nem felelt. Lassú léptekkel ereszkedett alá a leányhoz. Hangja együttérzésről árulkodott, amikor megszólalt.

-         Leányom… Elengednélek, de… Már nincs hová menned. Laufey és serege lemészárolták Vanaheim népét, porig romboltak mindent. Őszintén sajnálom! – Odin őszintének tűnt, szemében könnyek gyülekeztek, valóban szomorú volt a történtek miatt.

Loki szívét jeges marok szorította. Ayshára nézett, aki kővé dermedve meredt Odinra. Valószínűleg mérlegelte, hogy igaz-e ez az egész. De ki találna ki efféle borzalmat?

-         A-az apám? – kérdezte végül halkan.

-         Sajnálom… Megtaláltuk a testét. – Odin hangja megbicsaklott.

Loki érezte, ahogy a tőr hideg érintése megszűnik a nyakán. Aysha karja lehanyatlott, a fegyver csendülve ért földet. Loki a lány után kapott, aki megingott, ám nem ájult el, viszont szorosan a herceghez simult, vadul markolva a ruha anyagát Loki mellkasánál. A herceg hallotta, hogy kapkodja Aysha a levegőt, a kitörni készülő hisztéria és pánik jeleként. Lágy mozdulattal közelebb ölelte magához a lányt.

-         Kérlek, leányom, maradj velünk! Legyen ezentúl Asgard az otthonod! Seregeim holnap útnak indulnak, hogy porrá zúzzák Laufeyt. Megbosszuljuk az édesapádat – mondta Odin.

Ám Aysha nem válaszolt, nem is mozdult, mintha meg sem hallotta volna Odin szavait. Loki sokatmondó tekintetet vetett az apjára, aztán félig felemelve, félig támogatva kivitte a teremből Ayshát. Az istennő csak a folyosón kezdett zokogni. Loki úgy érezte, megszakad a szíve, ahogy a fájdalmas hangot hallgatta. Aysha a mellkasába temette az arcát, és hamarosan eláztatta a herceg ruháját könnyeivel, ám Lokit ez egy cseppet sem zavarta. Addig ölelte Ayshát, míg enyhült a görcsös sírás, és a leány öklei is szétnyíltak, melyekkel Loki ruháját szorította.

A karjaiba vette az istennőt, aki némán meredt maga elé, azután a saját szobájába vitte. Óvatosan letette hatalmas ágyába a lányt, aki azonnal összegömbölyödött, Loki párnáját magához ölelve. A herceg megmozdult, hogy felkeljen, ám Aysha azonnal felé fordult, szemei nagyra kerekedtek a riadalomtól.

-         Ne menj el, ne hagyj itt! – zokogott fel a lány, és Loki keze után kapott.

-         Soha! Mindig vigyázni fogok rád! – ígérte halkan a herceg, ahogy Aysha mellé feküdt, és a szerelemtől hangosan dübörgő mellkasára vonta a lányt. 

1. rész

Sziasztok, kedves Olvasóim! :) 

Nagyon-nagyon köszönöm a sok oldalmegjelenítést, illetve nagy szeretettel köszöntöm két új feliratkozómat, remélem, minden elnyeri majd a tetszéseteket! Mindig nagyon boldoggá tesztek a kommentekkel, visszajelzésekkel chaten, úgyhogy kérlek, továbbra se fosszatok meg ettől az örömtől! 

Az új rész végre elfogadható karakterszámmal érkezik. Ezúttal már Loki lesz a középpontban, illetve belép a képbe valaki, aki feltehetően nagy hatással lesz majd kedvenc istenünk további életére. Fogadjátok szeretettel, remélem, tetszik majd, várom a véleményeteket! 

Jó szórakozást! 

Asgard fényei csodálatosak voltak, mint mindig: a bársonyos kék égen rózsaszín felhők úszkáltak, lágy fénybe öltöztetve a Mindenek Atyjának birodalmát. Odin király palotájában is látszólag minden úgy ment, ahogy máskor. Az uralkodó két fia, Thor és Loki ifjú felnőttek (alig ezer évesek, ami istenek között fiatal férfikornak számít) voltak, s hiába fivérek – annyira elütöttek egymástól, mint tűz és víz. Míg Thor, a leendő trónörökös harci szenvedélytől izzó szemmel várta a közelgő ütközetet a kilenc birodalom egyikén, addig Loki irtózott az erőszaktól, nem akart fájdalmat okozni idegen embereknek. Szomorú szemmel figyelte apját, aki azonban büszkén dagadó mellel veregette a szőke, izomkolosszus idősebb fiú széles vállát, és egymás oldalán indultak a csatába.

Több helyütt zavargások ütötték fel fejüket, így Thor kedvére élvezhette a verekedés és a kardforgatás minden örömét. Loki undorral nézett bátyja féleszű barátai után, akik úgy követték Thort, mint a tudatlan birkák. Loki már csak passzióból is elítélte a pőre és vadállatias fizikai erőszakot: sokat gondolt rá, hogy ő miként igázna le egy népet, ha arra volna szükség. Tudta, hogy ő nem a testet törné meg, hanem az elmét. Az emberek lelkét roppantaná össze, így vonná őket hatalma alá. Tudta, az ő módszere tartós volna, s mindenki rettegné a nevét, tiszteletteljesen hajtana fejet előtte. De az ő véleményére senki sem volt kíváncsi. Megszokta, de nem törődött bele, hogy folyvást lekicsinylik, semmibe veszik, egyértelműen másodhegedűsként kezelik. Mindig is vágyakozott a hatalom után – talán az uralkodástól várta azt, amit addig senkitől sem kapott meg.

Megszokta a magányt, sőt, meg is szerette, de azt soha nem tudta elfogadni, hogy szülei úgy bánnak vele, mint egy örökbefogadott gyerekkel, nem kap elég törődést, mindig csak legyintenek rá, s főként: nem ő lesz Asgard népének jövőbeli királya. Ha elnézte Thort, csak egy majmot látott, akinek fűrészporral bélelték ki a fejét. S ez a féleszű lesz a birodalmak atyja? Ellenben ő! Jól tudta, mi mindenre volna képes, ha a szülei vetnének belé némi bizalmat. Természetesen tudta, hogy Frigga, az anyja mily gyengéd szeretettel viseltet iránta. De Odin mindig ráförmedt asszonyára, ha azt látta, a királyné túlságosan elkényezteti kisebbik fiát. A király ugyanis a vasfegyelmet és a drákói szigort tartotta célravezetőnek, nevelési elvei pedig megmásíthatatlanok voltak. Büszkeségét azonban soha nem tudta elrejteni idősebb fia elől – noha szavakban alig-alig dicsérte Thort. Így hát Frigga szeretete jóformán eltörpült Odin szigora mellett. S Loki egy idő után nem is igen kért belőle: hisz ahányszor anyja gyöngéd volt hozzá, apja mindkettejüket haragos szavakkal illette. Loki tehát megtanulta: őt szeretni bajjal jár, így nem is igen tanácsos.

Az ifjabb herceg sóhajtva vetette bele magát ágyába, és üres tekintettel bámulta a mennyezetet órákon át. Csak vékony, hosszú ujjaival malmozott néha önkéntelenül. Leszállt az alkony a szobára, amikor zajok hatoltak be a nyitott ablakon át. Lassan arrafelé fordította szép metszésű arcát, melyen teljes érdektelenség ült. Fekete, rövid haja felborzolódott a tarkójánál. Nagy nehezen feltápászkodott, és kinézett a belső udvarra, amely a trónteremhez vezetett. Épp, mikor kihajolt, látta, hogy megérkezett az asgardi haderő, s a nagy tolongásban egy pillanatra oda nem illő alakot vélt felfedezni. Csupán a finom selyem pillanatnyi lebbenése ragadta meg a tekintetét. Ettől a villanástól nyugtalanság fogta el. Nem sejtette azonban, hogy ez a pillanat milyen hatással lesz elkövetkezendő, évezredes életére. Érdektelensége, lomhasága szertefoszlott. Sebesen kiment a szobából, és a hangok forrása felé indult.

Éppen akkor lépett be a hatalmas trónterembe, amikor a jókora forgatag betrappolt a főbejáraton. Loki a trónszék melletti, egyszerű ajtón át érkezett, így egyelőre senki sem fedezte fel a jelenlétét. Ott volt néhány őr, az apja, fivére, annak barátai, Sif, Volstagg, Hogun és Fandral, és – Loki legnagyobb meglepetésére – a Bifröszt őre, Heimdall is. A mozgolódó őrök között ismét megpillantotta a libbenő, finom női ruhát, s amikor az egyik harcos arrébb lépett, Loki úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna. Mindig is fogékony volt a szépségre, de lelke napról napra jegesebbé vált a szeretet hiányától, így hamarosan a világ gyönyörűségei iránt is kezdte elveszíteni érdeklődését. Most azonban elemi csapást mért rá a látvány, és a szépség iránti vágy újult erővel lángolt fel bensőjében.

A marcona katonák gyűrűjében fiatal, kellemesen telt idomú, apró és törékeny lány állt elveszetten. Hosszú, vörös haja dúsan, hullámosan zúdult le vékony derekára. Finom, zöld selyem ruhája egy királynő viseletét idézte, vállán pedig bársony köpeny lógott. Külseje megviseltnek tűnt mindennek dacára – mintha végigrángatták volna fél Asgardon. Fehér csuklóit bilincs kulcsolta össze. Arca fáradt volt, kába, mintha nem tudná, hol van, és mi történik vele pontosan. Bőre halovány, földöntúli ragyogásából Loki azonnal láthatta, hogy istennő áll előtte, még ha megtépázottan, fogolyként idehurcolva is. Ám hiába a bilincs, hiába a megtépázott külső, a leány csak még gyönyörűbb volt.

Az ifjú herceg ki akart törni a félhomályból, durván félre akart lökni mindenkit, s megvédeni a lányt. Vére felforrt, hogy rabként látja a szépséget. Hevülete közepette nem is gondolt bele, hogy mi történik vele valójában. Csak később, szobája sötétjében merengett el rajta.

-          Felség, nem tartom jó ötletnek, hogy elrabolod hazám, Vanaheim helytartójának lányát! – zengte mély hangján Heimdall.

-          Így van, felség! Népünk mindig is békeszerető volt, és szövetségben állt veled! Nem ezt érdemlik! S nézz rá szegényre, halálra rémült! – kelt ki magából a mindig lobbanékony Sif. Némi dulakodás árán utat tört az őrök közt, és féltőn átkarolta a lányt.

Loki, továbbra is a háttérbe húzódva, alig tudta visszafojtani gúnyos horkantását. Ki nem állhatta Sifet, s tudta, a fiatal harcosnő sincs ezzel másként vele kapcsolatosan. Ráadásul a minden lében kanál lány most sem hazudtolta meg önmagát, egyből magához ragadta a fogoly szépség felügyeletét, rögvest gyámjául szegődött, holott senki sem kérte rá! Lokit ez mérhetetlenül bosszantotta, s hosszú lába önkéntelenül megmozdult, hogy odarohanjon, félrelökje Sifet, s ő maga szegődjön a rab leány őrzőjéül.

-          Senkinek nem kell elszámolnom a döntéseimmel kapcsolatban! Vanaheim helytartója ellenem szegült – talán, ha foglyul ejtem a lányát, békeszeretőbbé válik! – harsogta Odin, és nagy tenyerébe csapott.

-          Apámnak igaza van! Ha a helytartó fellázadt, most viselje a következményeket! – kiabálta lángoló szemmel Thor. Arca szinte ragyogott a közelmúltban dúlt harctól. Látszott, hogy szemernyit sem gondol bele abba, mit élhet át most a rabul ejtett lány, s mit az apja, aki bizonyára máris beteg az aggodalomtól.

-          Ebből még komolyabb háború alakulhat ki, amire semmi szükségünk, felség! – aggodalmaskodott Heimdall, ragyogó aranyszemét a fogoly és királya között járatva.

-          A vitát lezártnak tekintem! A lány itt marad – természetesen uralkodói sarjhoz méltó körülmények között! – vágta el a további ellenkezést könyörtelenül Odin.

Az őrök közrefogták a lányt, akit még mindig Sif karolt át. Loki kővé meredve figyelte, ahogy elviszik őt, azon az ajtón át, ahol bekísérték, Loki pedig ledermedve figyelte. Odin intett Thornak és barátainak, hogy távozzanak, majd miután ez megtörtént, feldúltan kezdett járkálni a trónteremben. Úgy tűnt, közel sem oly biztos saját döntésében, mint mutatta.

Loki hangtalanul kisurrant, miután néhány pillanatig figyelte megvetően apját. Hamar megtalálta a cellához képest igencsak otthonos helyiséget, ahol a nemesi származású foglyot vizsgálatnak vetették alá. A lány ernyedten feküdt, nem tiltakozott, de a kérdésekre sem válaszolt. Loki megbújt a cella szélénél, a takarásból figyelte, ahogy az arany, finom szemcsékből összetevődő, mégis áthatolhatatlan rács mögött lassan befejeződik a vizsgálat. A két javasasszony ezután magára hagyta a lányt.

Loki várt a sötétben. A teljes csendben hallotta a rab madár szaggatott légzését, s hamarosan rájött, hogy a fogoly halkan, fojtottan sír. Hosszú percekig hezitált a homályban. Mohón falta szürkéskék szemével a lányt, majd zavartan lesütötte, mintha illetlenség volna látnia a rab bánatát. Oda akart menni hozzá, hogy megvigasztalja, hogy elmondja, nincs egyedül, vagy legalább megkérdezze a nevét – de képtelen volt rá. Olyan ritkán kapott szeretet és megértést, hogy ezúttal, mikor neki kellett volna adnia, nem tudta, hogyan tegye. Végül tehetetlen sóhajjal surrant ki a folyosóról, magára hagyva a lányt a könnyeivel.

Miután Loki visszatért a szobájába, a kimerültségtől remegve roskadt le ágyára. Érzelmei úgy száguldottak, mint még soha. Úgy érezte, mintha a rejtélyes fogoly máris a lelki társává vált volna: hiszen mindketten rabok itt! A lányt kiszakították otthonából alantas, önző érdekektől vezérelve. Őt pedig senki sem érti, senkihez sem hasonlít, senki sem szereti igazán. A karnyújtásnyira lévő megértés és szeretet lehetősége felvillanyozta. Felpattant. Mindig sápadt arcán halovány pirosság futott szét, szeme lázasan csillogott. Föl s alá járt a szobában, szíve szerint azonnal rohant volna vissza a pincébe.

Végül, óráknak tűnő percek után lerogyott az ágyra, és lázálomba zuhant. Egész éjjel forgolódott, kiverte a jeges verejték, majd forróság borította el, s ha mégis elérte az álom, csak a rejtélyes lányt látta és önmagát, amint hős lovagként a megmentésére siet.

Másnap reggel sötét karikákkal a szemei alatt ébredt, mégis fűtötte az energia. Alig várta, hogy lerohanhasson a cellákhoz. Magába erőltetett néhány falat ételt, majd türelmetlensége az őrületig fokozódott, így nem várt tovább, elindult, sápadt arcán lázrózsák nyíltak.

A tömlöchöz érve azonnal megpillantotta a lányt. Ott ült a cella széléhez húzódva, kezében egy könyvet forgatott. Könyöke mellett tálca, amiről néha-néha felcsippentett egy-egy gyümölcsöt. Egyik vörös tincse az arcába hullott, ám láthatóan olyannyira belemerült az olvasmányba, hogy nem tűrte el.

Loki elgyönyörködött benne egy hosszú percig, majd összeszedte minden erejét, és odalépett. Csak az arany háló választotta el őket egymástól. A lány meghallotta a lépteket, és az érdeklődés teljes hiányával az arcán végigmérte a herceget.

-          Jó reggelt kívánok, úrnőm! Loki vagyok – szólalt meg lágyan simogató mély hangján a férfi.

-          Elég nehéz jónak tekinteni, ha rabságban van az ember – felelt a lány barátságtalanul.

Hangja a gúnyos él ellenére simogatta Loki szívét és fülét. Kellemes volt, bájos, tisztán csengő. Loki mindenáron el akarta érni, hogy kedvesen szóljon.

-          Tudom, mi történt veled, és szeretnék a bocsánatodért esedezni atyám helyett. – Loki őszintén beszélt, szemei csak úgy csillogtak.

A lány azonban csak horkantott erre. Nem hitt a hercegnek. Tudta jól, hogy az asgardiak lenézik a többi birodalom lakosait, akik pedig dacos öntudattal viseltettek az uralkodó és „fajtája” iránt. A helytartó lánya tudta, hogy apja összeesküvés áldozata lett, s ártatlan. Mégis őt büntették meg. Mert Odin ahelyett, hogy alaposan utánanézett volna a történteknek, a legegyszerűbb megoldáshoz folyamodott. Összeszorult apró ökle. Tüntetőleg a könyv lapjait bámulta, de remegett a kezében.

-          Megértelek, úrnőm. Sajnálom, hogy téged büntetnek – mondta Loki.

-          Hogyan is érthetnél? Nincs szükségem a sajnálatodra, asgardi! – felelte dacosan a lány.

Ám, amint elővigyázatlanul felnézett, egyenesen a herceg szemébe, és Loki forró pillantásába mélyedt a tekintete, megingott. Talán mégis őszinte a herceg? Vajon valóban segíteni akar? Esetleg ő vállalta magára kínzója szerepét, aki ki tudja, mit tesz majd vele? A lány kétségek között vergődött. Oly jó lett volna egy barátságos arc e rideg falak között, akinek elmondhatja bánatát, aki megérti honvágyát! De hogyan is bízhatott volna meg az első jöttmentben, aki a cellája elé járul? Lehajtotta a fejét, vörös haja az arca elé hullt. Nem látta, csak hallotta, ahogy Loki közelebb lép.

-          Legalább a neved áruld el! – szólalt meg a férfi lágyan.

A lány tétovázott, élvezte haja rejtekét. Nem mert az ifjú hercegre nézni. Érzései és félelmei gúzsba kötötték. De Loki sebzett, mégis gyönyörű tekintete nem hagyta nyugodni, magán érezte a szürkéskék szempár perzselő tüzét. Óvatosan kilesett hajfüggönye mögül.

-          A nevem Aysha – mondta halkan.

Szíve furcsán kezdett ficánkolni, ahogy Loki óvatos mosolyára nézett, amely beragyogta a fiatal herceg arcát. Loki egy hosszú pillanatig még a lányon pihentette szemét.

-          Megígérem, hogy hamarosan újra meglátogatlak! – mondta meleg hangon, majd meg sem várva Aysha esetleges tiltakozását, sarkon fordult, és sietősen elhagyta a pincét. 

Prológus

Sziasztok, kedves Olvasók és leendő Olvasók!

Hihetetlen nagy izgalommal tárom elétek ezt a történetet - amit, ha jól emlékszem, már több mint egy éve írok, de csak most jutottam el oda, hogy talán másokat is érdekelhet.

Nagyon boldoggá tettetek már most, hiszen már hárman feliratkoztak, ezzel pedig nagyon nagy örömet okoztatok nekem! :) Kérlek, ezután is legyetek aktívak, hagyjatok nekem kommentet, akár negatívat, akár pozitívat, és iratkozzatok fel, ha tetszik a dolog! 

A Prológus kissé rövidebb, ennél jóval hosszabb részeket fogok hozni. Viszont cserébe megígérhetem, hogy néhány napon belül közzé is teszem az első részt. 

Fogadjátok szeretettel, várom a véleményeteket!

Odin vad csatakiáltással rohant a jégóriások hada felé emberei élén. Asgard ura mindig a fő vonalon harcolt, nem volt az a fajta uralkodó, aki a hátvéd biztonságában ül lova hátán, és csak az utasításokat harsogja, ám nem tesz semmit. Mindenek Atyja nem hiába vívta ki a tiszteletet harcosai és népe körében. Attól, hogy odavész a csatatéren, sosem félt. Vakmerő és bátor volt, úgy gondolta, sebezhetetlen – és a hadi szerencse valóban vele maradt mindeddig. Pedig sosem fogta vissza magát, mindig az ellenség sűrűjében érezte igazán elemében magát. Ám fél szemének elvesztése is mohóságából és vadságából adódott... Azt a kellemetlen kis balesetet mégsem tekintette harci sérülésnek. Azt a kíváncsiságának köszönhette. A harc egészen más lapra tartozott – vélte ő. És különben is, fél szemmel is kiválóan elboldogult, s az üres szemgödör csak még ádázabb külsőt kölcsönzött neki, ellenfeleiben rettegést keltett, hívei pedig még inkább csodálták bátorsága miatt.

Nem tudta, mi a félelem, hírből sem ismerte, még itt, a jég és zimankó országában sem. Jotunheim bárkiből borzongást váltana ki, ám Mindenek Atyja nem volt bárki. Az érzést, hogy sebezhetetlen, csak fokozta, hogy tudta: otthon várja őt szeretett asszonya és királynője, Frigga, és a szeme fénye, egyetlen kisfia, Thor, aki pontosan ugyanolyan lesz majd, mint ő. Haza kellett mennie hozzájuk, és persze a népéhez is, akik rajongtak uralkodójukért, ez pedig mindennél erősebb indokot szolgáltatott számára.

Őrjöngő és kőkemény csapásokkal vágott ösvényt magának a jégóriások rengetegében, s hamarosan könyékig beborította karját az enyhén kékes ragyogású, sűrű vér. Mindenközben arra is maradt ereje, hogy buzdító, öblös kiáltásokkal biztassa a mögötte kaszaboló harcosokat. Karja nem fáradt, noha úgy tűnt, az ellenség végtelen, egy elhullott óriás helyére két másik ugrott. Ám Odin makacsul haladt egyre mélyebbre Jotunheim szívébe, és elszánt harci kedve embereire is átragadt. A katonák követték őt a jégen és a hideg széllökéseken át.

Odint hajtotta a düh. Hogy képzelte Laufey, hogy fellázad, és úgy dönt, megszerzi az egész univerzumot? Odin olyannyira felháborodott ettől a ténytől, hogy egy pillanatig sem érzett csüggedtséget vagy fáradtságot. Elszántan tört előre, s kemény munkája eredményét hamarosan már látta is.

Órákkal később végzett a jégóriások nagy hányadával. Azonban emberei elkeseredett kiáltásokkal hívták fel a figyelmét rá, hogy az utolsó néhány példány, akik túlélték az ostromot, elmenekülnek, méghozzá Laufey élén. Ám Mindenek Atyja úgy hitte, már éppen eleget tett. Az épületek földig rombolva, a jégóriások élettelen testei véres halmokba hányva – úgy gondolta, ennyi éppen elég volt megfélemlítés gyanánt. Laufey ezután jó darabig nem fog majd világuralmi terveket dédelgetni és megvalósítani.

Odin öles léptekkel indult a templom irányába, az egyetlen épület felé, amelyet még nem romboltak földig. A szent hajlékban teljes csönd és nyugalom honolt, tökéletesen kiszűrte a kintről beszűrődő fegyvercsörgést és halálhörgést. Odin léptei visszhangot vertek az ódon falakon. Ahogy a nesztelen épületben járt, egyre beljebb hatolva a sötét mélyére, oda nem illő hangokat hallott. Mintha egy csecsemő gőgicsélt volna valahol. Odin megrázta a fejét, bizonyára a csata viselte meg az idegeit, és csupán képzelődik, gondolta magában.

Ám ismét meghallotta a jellegzetes neszeket, és ezúttal már nem hihette, hogy hallucinál. Jól ismerte ezt a hangot, hiszen a kisfia, aki már kétesztendős volt, nemrégiben még maga is ugyanígy gőgicsélt. Mindenek Atyja a hangok irányába indult, a biztonság kedvéért készenlétben tartva a kardját. Hamarosan egy falmélyedésbe rejtett, bebugyolált csecsemőre lelt.

A jól táplált apróság sírni kezdett, amikor rávetült az idegen árnyéka. Zokogása semmiben sem különbözött egy átlagos kisbaba hangjától. Odin elgondolkodva nézte a jégóriás csecsemőt. Kék bőrét a homlokánál különleges jelek barázdálták, ám szeme még csupán narancsvörös volt, nem pedig vörös, mint a kifejlett jégóriásoké. Odin sokkal nagyobbnak hitte volna Laufey fiát, ám ez a csöppség igazán apró volt származásához képest. Talán még Thornál is kisebb lehetett.

Mindenek Atyja nem gondolkodott tovább, a karjába vette a kicsit. Magát is meglepte vele, hogy elmosolyodik, ahogy a kicsire néz. Ahogy bőre a babáéhoz ért, az apróság narancsvörös szeme szürkéskékké szelídült, kék bőre pedig hófehérré. Eltűntek a barázdák is a homlokáról. A kicsi sírása hüppögésre váltott, ahogy kezdte megszokni az idegen meleg, biztonságos kezének érintését.

Odin lágyan elmosolyodott, és gondosan szorosabbra vonta a babán a vékony takarót. Amint megpillantotta az ártatlan, magára hagyott gyermeket, már tudta, hogy magával fogja vinni, és amint a kicsi halkan szuszogva elaludt a mellkasához bújva, maradék ellenérzése is elpárolgott.

A kisbaba pontosan úgy nézett ki, mint ahogy az asgardi babák, s Odin úgy vélte, jót tesz vele, ha felneveli, mintha a sajátja volna. Hisz miért vesszen el egy ártatlan élet csak azért, mert egy álnok jégóriás nemzette? Odin úgy gondolta, a származás mit sem számít, sokkal inkább a nevelés az, ami meghatároz egy gyermeket. Attól a perctől kezdve küldetésének tekintette, hogy Lokit – így nevezte el az apróságot − valódi asgardivá faragja.

Nem mellesleg pedig, ha Laufey ismét felbukkanna és kellemetlenkedne, a fia tökéletes ok lesz majd rá, hogy ne akarjon lázadozni. Odin remélte, hogy a kisfiú lesz a kulcs a végső békéhez.

Magához szorította a gyermeket, így tért vissza embereihez, majd pedig családjához is. Frigga gyengéd boldogsággal vette védőszárnyai alá Lokit. Odin csodálta az asszonyát, amiért mindenféle előítélettől mentesen dajkálta a csecsemőt, s pillanatok alatt olyannyira megszerette, mintha valóban ő adott volna életet neki. Odin tudta, hogy ő maga nehezebben boldogul majd, de feltett szándéka volt tartani magát az elhatározásához.

Nem sokkal később a népnek is bemutatták a gyermeket mint sajátjukat, és senki sem firtatta a gyermek származását, az emberek vakon bíztak uralkodójukban. Thor kíváncsisággal fordult újdonsült öccse felé, noha nem mindig viselkedett trónörökös módjára – hiszen csupán egy kisfiú volt, akinek életét feldúlta egy új jövevény, akit nem várt, és valószínűleg nem is akart. De kedves fiúcska volt, s hamar megszerette a testvérét.

Loki természetétől fogva simulékony volt, így hamarosan hozzászokott az asgardi életéhez és új családjához. Ám azt már egészen apró korától érezte, hogy ő mégsem tud tökéletesen illeszkedni a környezetéből, mindig úgy érezte, hogy valamiben más, mint a többiek, mint a családja. Ám a különbözőségét hosszú évtizedeken át képtelen volt megmagyarázni magának, nem tudott ráébredni, miben is állhat a mássága. Csak azt érezte, hogy egyedül van a sokaságban, hogy sötétlő folt a fényben. Sokat kellett várnia még arra, hogy valaki megfogja a kezét, és megmutassa neki, milyen a fényben lenni…