Prológus

Sziasztok, kedves Olvasók és leendő Olvasók!

Hihetetlen nagy izgalommal tárom elétek ezt a történetet - amit, ha jól emlékszem, már több mint egy éve írok, de csak most jutottam el oda, hogy talán másokat is érdekelhet.

Nagyon boldoggá tettetek már most, hiszen már hárman feliratkoztak, ezzel pedig nagyon nagy örömet okoztatok nekem! :) Kérlek, ezután is legyetek aktívak, hagyjatok nekem kommentet, akár negatívat, akár pozitívat, és iratkozzatok fel, ha tetszik a dolog! 

A Prológus kissé rövidebb, ennél jóval hosszabb részeket fogok hozni. Viszont cserébe megígérhetem, hogy néhány napon belül közzé is teszem az első részt. 

Fogadjátok szeretettel, várom a véleményeteket!

Odin vad csatakiáltással rohant a jégóriások hada felé emberei élén. Asgard ura mindig a fő vonalon harcolt, nem volt az a fajta uralkodó, aki a hátvéd biztonságában ül lova hátán, és csak az utasításokat harsogja, ám nem tesz semmit. Mindenek Atyja nem hiába vívta ki a tiszteletet harcosai és népe körében. Attól, hogy odavész a csatatéren, sosem félt. Vakmerő és bátor volt, úgy gondolta, sebezhetetlen – és a hadi szerencse valóban vele maradt mindeddig. Pedig sosem fogta vissza magát, mindig az ellenség sűrűjében érezte igazán elemében magát. Ám fél szemének elvesztése is mohóságából és vadságából adódott... Azt a kellemetlen kis balesetet mégsem tekintette harci sérülésnek. Azt a kíváncsiságának köszönhette. A harc egészen más lapra tartozott – vélte ő. És különben is, fél szemmel is kiválóan elboldogult, s az üres szemgödör csak még ádázabb külsőt kölcsönzött neki, ellenfeleiben rettegést keltett, hívei pedig még inkább csodálták bátorsága miatt.

Nem tudta, mi a félelem, hírből sem ismerte, még itt, a jég és zimankó országában sem. Jotunheim bárkiből borzongást váltana ki, ám Mindenek Atyja nem volt bárki. Az érzést, hogy sebezhetetlen, csak fokozta, hogy tudta: otthon várja őt szeretett asszonya és királynője, Frigga, és a szeme fénye, egyetlen kisfia, Thor, aki pontosan ugyanolyan lesz majd, mint ő. Haza kellett mennie hozzájuk, és persze a népéhez is, akik rajongtak uralkodójukért, ez pedig mindennél erősebb indokot szolgáltatott számára.

Őrjöngő és kőkemény csapásokkal vágott ösvényt magának a jégóriások rengetegében, s hamarosan könyékig beborította karját az enyhén kékes ragyogású, sűrű vér. Mindenközben arra is maradt ereje, hogy buzdító, öblös kiáltásokkal biztassa a mögötte kaszaboló harcosokat. Karja nem fáradt, noha úgy tűnt, az ellenség végtelen, egy elhullott óriás helyére két másik ugrott. Ám Odin makacsul haladt egyre mélyebbre Jotunheim szívébe, és elszánt harci kedve embereire is átragadt. A katonák követték őt a jégen és a hideg széllökéseken át.

Odint hajtotta a düh. Hogy képzelte Laufey, hogy fellázad, és úgy dönt, megszerzi az egész univerzumot? Odin olyannyira felháborodott ettől a ténytől, hogy egy pillanatig sem érzett csüggedtséget vagy fáradtságot. Elszántan tört előre, s kemény munkája eredményét hamarosan már látta is.

Órákkal később végzett a jégóriások nagy hányadával. Azonban emberei elkeseredett kiáltásokkal hívták fel a figyelmét rá, hogy az utolsó néhány példány, akik túlélték az ostromot, elmenekülnek, méghozzá Laufey élén. Ám Mindenek Atyja úgy hitte, már éppen eleget tett. Az épületek földig rombolva, a jégóriások élettelen testei véres halmokba hányva – úgy gondolta, ennyi éppen elég volt megfélemlítés gyanánt. Laufey ezután jó darabig nem fog majd világuralmi terveket dédelgetni és megvalósítani.

Odin öles léptekkel indult a templom irányába, az egyetlen épület felé, amelyet még nem romboltak földig. A szent hajlékban teljes csönd és nyugalom honolt, tökéletesen kiszűrte a kintről beszűrődő fegyvercsörgést és halálhörgést. Odin léptei visszhangot vertek az ódon falakon. Ahogy a nesztelen épületben járt, egyre beljebb hatolva a sötét mélyére, oda nem illő hangokat hallott. Mintha egy csecsemő gőgicsélt volna valahol. Odin megrázta a fejét, bizonyára a csata viselte meg az idegeit, és csupán képzelődik, gondolta magában.

Ám ismét meghallotta a jellegzetes neszeket, és ezúttal már nem hihette, hogy hallucinál. Jól ismerte ezt a hangot, hiszen a kisfia, aki már kétesztendős volt, nemrégiben még maga is ugyanígy gőgicsélt. Mindenek Atyja a hangok irányába indult, a biztonság kedvéért készenlétben tartva a kardját. Hamarosan egy falmélyedésbe rejtett, bebugyolált csecsemőre lelt.

A jól táplált apróság sírni kezdett, amikor rávetült az idegen árnyéka. Zokogása semmiben sem különbözött egy átlagos kisbaba hangjától. Odin elgondolkodva nézte a jégóriás csecsemőt. Kék bőrét a homlokánál különleges jelek barázdálták, ám szeme még csupán narancsvörös volt, nem pedig vörös, mint a kifejlett jégóriásoké. Odin sokkal nagyobbnak hitte volna Laufey fiát, ám ez a csöppség igazán apró volt származásához képest. Talán még Thornál is kisebb lehetett.

Mindenek Atyja nem gondolkodott tovább, a karjába vette a kicsit. Magát is meglepte vele, hogy elmosolyodik, ahogy a kicsire néz. Ahogy bőre a babáéhoz ért, az apróság narancsvörös szeme szürkéskékké szelídült, kék bőre pedig hófehérré. Eltűntek a barázdák is a homlokáról. A kicsi sírása hüppögésre váltott, ahogy kezdte megszokni az idegen meleg, biztonságos kezének érintését.

Odin lágyan elmosolyodott, és gondosan szorosabbra vonta a babán a vékony takarót. Amint megpillantotta az ártatlan, magára hagyott gyermeket, már tudta, hogy magával fogja vinni, és amint a kicsi halkan szuszogva elaludt a mellkasához bújva, maradék ellenérzése is elpárolgott.

A kisbaba pontosan úgy nézett ki, mint ahogy az asgardi babák, s Odin úgy vélte, jót tesz vele, ha felneveli, mintha a sajátja volna. Hisz miért vesszen el egy ártatlan élet csak azért, mert egy álnok jégóriás nemzette? Odin úgy gondolta, a származás mit sem számít, sokkal inkább a nevelés az, ami meghatároz egy gyermeket. Attól a perctől kezdve küldetésének tekintette, hogy Lokit – így nevezte el az apróságot − valódi asgardivá faragja.

Nem mellesleg pedig, ha Laufey ismét felbukkanna és kellemetlenkedne, a fia tökéletes ok lesz majd rá, hogy ne akarjon lázadozni. Odin remélte, hogy a kisfiú lesz a kulcs a végső békéhez.

Magához szorította a gyermeket, így tért vissza embereihez, majd pedig családjához is. Frigga gyengéd boldogsággal vette védőszárnyai alá Lokit. Odin csodálta az asszonyát, amiért mindenféle előítélettől mentesen dajkálta a csecsemőt, s pillanatok alatt olyannyira megszerette, mintha valóban ő adott volna életet neki. Odin tudta, hogy ő maga nehezebben boldogul majd, de feltett szándéka volt tartani magát az elhatározásához.

Nem sokkal később a népnek is bemutatták a gyermeket mint sajátjukat, és senki sem firtatta a gyermek származását, az emberek vakon bíztak uralkodójukban. Thor kíváncsisággal fordult újdonsült öccse felé, noha nem mindig viselkedett trónörökös módjára – hiszen csupán egy kisfiú volt, akinek életét feldúlta egy új jövevény, akit nem várt, és valószínűleg nem is akart. De kedves fiúcska volt, s hamar megszerette a testvérét.

Loki természetétől fogva simulékony volt, így hamarosan hozzászokott az asgardi életéhez és új családjához. Ám azt már egészen apró korától érezte, hogy ő mégsem tud tökéletesen illeszkedni a környezetéből, mindig úgy érezte, hogy valamiben más, mint a többiek, mint a családja. Ám a különbözőségét hosszú évtizedeken át képtelen volt megmagyarázni magának, nem tudott ráébredni, miben is állhat a mássága. Csak azt érezte, hogy egyedül van a sokaságban, hogy sötétlő folt a fényben. Sokat kellett várnia még arra, hogy valaki megfogja a kezét, és megmutassa neki, milyen a fényben lenni…