1. rész

Sziasztok, kedves Olvasóim! :) 

Nagyon-nagyon köszönöm a sok oldalmegjelenítést, illetve nagy szeretettel köszöntöm két új feliratkozómat, remélem, minden elnyeri majd a tetszéseteket! Mindig nagyon boldoggá tesztek a kommentekkel, visszajelzésekkel chaten, úgyhogy kérlek, továbbra se fosszatok meg ettől az örömtől! 

Az új rész végre elfogadható karakterszámmal érkezik. Ezúttal már Loki lesz a középpontban, illetve belép a képbe valaki, aki feltehetően nagy hatással lesz majd kedvenc istenünk további életére. Fogadjátok szeretettel, remélem, tetszik majd, várom a véleményeteket! 

Jó szórakozást! 

Asgard fényei csodálatosak voltak, mint mindig: a bársonyos kék égen rózsaszín felhők úszkáltak, lágy fénybe öltöztetve a Mindenek Atyjának birodalmát. Odin király palotájában is látszólag minden úgy ment, ahogy máskor. Az uralkodó két fia, Thor és Loki ifjú felnőttek (alig ezer évesek, ami istenek között fiatal férfikornak számít) voltak, s hiába fivérek – annyira elütöttek egymástól, mint tűz és víz. Míg Thor, a leendő trónörökös harci szenvedélytől izzó szemmel várta a közelgő ütközetet a kilenc birodalom egyikén, addig Loki irtózott az erőszaktól, nem akart fájdalmat okozni idegen embereknek. Szomorú szemmel figyelte apját, aki azonban büszkén dagadó mellel veregette a szőke, izomkolosszus idősebb fiú széles vállát, és egymás oldalán indultak a csatába.

Több helyütt zavargások ütötték fel fejüket, így Thor kedvére élvezhette a verekedés és a kardforgatás minden örömét. Loki undorral nézett bátyja féleszű barátai után, akik úgy követték Thort, mint a tudatlan birkák. Loki már csak passzióból is elítélte a pőre és vadállatias fizikai erőszakot: sokat gondolt rá, hogy ő miként igázna le egy népet, ha arra volna szükség. Tudta, hogy ő nem a testet törné meg, hanem az elmét. Az emberek lelkét roppantaná össze, így vonná őket hatalma alá. Tudta, az ő módszere tartós volna, s mindenki rettegné a nevét, tiszteletteljesen hajtana fejet előtte. De az ő véleményére senki sem volt kíváncsi. Megszokta, de nem törődött bele, hogy folyvást lekicsinylik, semmibe veszik, egyértelműen másodhegedűsként kezelik. Mindig is vágyakozott a hatalom után – talán az uralkodástól várta azt, amit addig senkitől sem kapott meg.

Megszokta a magányt, sőt, meg is szerette, de azt soha nem tudta elfogadni, hogy szülei úgy bánnak vele, mint egy örökbefogadott gyerekkel, nem kap elég törődést, mindig csak legyintenek rá, s főként: nem ő lesz Asgard népének jövőbeli királya. Ha elnézte Thort, csak egy majmot látott, akinek fűrészporral bélelték ki a fejét. S ez a féleszű lesz a birodalmak atyja? Ellenben ő! Jól tudta, mi mindenre volna képes, ha a szülei vetnének belé némi bizalmat. Természetesen tudta, hogy Frigga, az anyja mily gyengéd szeretettel viseltet iránta. De Odin mindig ráförmedt asszonyára, ha azt látta, a királyné túlságosan elkényezteti kisebbik fiát. A király ugyanis a vasfegyelmet és a drákói szigort tartotta célravezetőnek, nevelési elvei pedig megmásíthatatlanok voltak. Büszkeségét azonban soha nem tudta elrejteni idősebb fia elől – noha szavakban alig-alig dicsérte Thort. Így hát Frigga szeretete jóformán eltörpült Odin szigora mellett. S Loki egy idő után nem is igen kért belőle: hisz ahányszor anyja gyöngéd volt hozzá, apja mindkettejüket haragos szavakkal illette. Loki tehát megtanulta: őt szeretni bajjal jár, így nem is igen tanácsos.

Az ifjabb herceg sóhajtva vetette bele magát ágyába, és üres tekintettel bámulta a mennyezetet órákon át. Csak vékony, hosszú ujjaival malmozott néha önkéntelenül. Leszállt az alkony a szobára, amikor zajok hatoltak be a nyitott ablakon át. Lassan arrafelé fordította szép metszésű arcát, melyen teljes érdektelenség ült. Fekete, rövid haja felborzolódott a tarkójánál. Nagy nehezen feltápászkodott, és kinézett a belső udvarra, amely a trónteremhez vezetett. Épp, mikor kihajolt, látta, hogy megérkezett az asgardi haderő, s a nagy tolongásban egy pillanatra oda nem illő alakot vélt felfedezni. Csupán a finom selyem pillanatnyi lebbenése ragadta meg a tekintetét. Ettől a villanástól nyugtalanság fogta el. Nem sejtette azonban, hogy ez a pillanat milyen hatással lesz elkövetkezendő, évezredes életére. Érdektelensége, lomhasága szertefoszlott. Sebesen kiment a szobából, és a hangok forrása felé indult.

Éppen akkor lépett be a hatalmas trónterembe, amikor a jókora forgatag betrappolt a főbejáraton. Loki a trónszék melletti, egyszerű ajtón át érkezett, így egyelőre senki sem fedezte fel a jelenlétét. Ott volt néhány őr, az apja, fivére, annak barátai, Sif, Volstagg, Hogun és Fandral, és – Loki legnagyobb meglepetésére – a Bifröszt őre, Heimdall is. A mozgolódó őrök között ismét megpillantotta a libbenő, finom női ruhát, s amikor az egyik harcos arrébb lépett, Loki úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna. Mindig is fogékony volt a szépségre, de lelke napról napra jegesebbé vált a szeretet hiányától, így hamarosan a világ gyönyörűségei iránt is kezdte elveszíteni érdeklődését. Most azonban elemi csapást mért rá a látvány, és a szépség iránti vágy újult erővel lángolt fel bensőjében.

A marcona katonák gyűrűjében fiatal, kellemesen telt idomú, apró és törékeny lány állt elveszetten. Hosszú, vörös haja dúsan, hullámosan zúdult le vékony derekára. Finom, zöld selyem ruhája egy királynő viseletét idézte, vállán pedig bársony köpeny lógott. Külseje megviseltnek tűnt mindennek dacára – mintha végigrángatták volna fél Asgardon. Fehér csuklóit bilincs kulcsolta össze. Arca fáradt volt, kába, mintha nem tudná, hol van, és mi történik vele pontosan. Bőre halovány, földöntúli ragyogásából Loki azonnal láthatta, hogy istennő áll előtte, még ha megtépázottan, fogolyként idehurcolva is. Ám hiába a bilincs, hiába a megtépázott külső, a leány csak még gyönyörűbb volt.

Az ifjú herceg ki akart törni a félhomályból, durván félre akart lökni mindenkit, s megvédeni a lányt. Vére felforrt, hogy rabként látja a szépséget. Hevülete közepette nem is gondolt bele, hogy mi történik vele valójában. Csak később, szobája sötétjében merengett el rajta.

-          Felség, nem tartom jó ötletnek, hogy elrabolod hazám, Vanaheim helytartójának lányát! – zengte mély hangján Heimdall.

-          Így van, felség! Népünk mindig is békeszerető volt, és szövetségben állt veled! Nem ezt érdemlik! S nézz rá szegényre, halálra rémült! – kelt ki magából a mindig lobbanékony Sif. Némi dulakodás árán utat tört az őrök közt, és féltőn átkarolta a lányt.

Loki, továbbra is a háttérbe húzódva, alig tudta visszafojtani gúnyos horkantását. Ki nem állhatta Sifet, s tudta, a fiatal harcosnő sincs ezzel másként vele kapcsolatosan. Ráadásul a minden lében kanál lány most sem hazudtolta meg önmagát, egyből magához ragadta a fogoly szépség felügyeletét, rögvest gyámjául szegődött, holott senki sem kérte rá! Lokit ez mérhetetlenül bosszantotta, s hosszú lába önkéntelenül megmozdult, hogy odarohanjon, félrelökje Sifet, s ő maga szegődjön a rab leány őrzőjéül.

-          Senkinek nem kell elszámolnom a döntéseimmel kapcsolatban! Vanaheim helytartója ellenem szegült – talán, ha foglyul ejtem a lányát, békeszeretőbbé válik! – harsogta Odin, és nagy tenyerébe csapott.

-          Apámnak igaza van! Ha a helytartó fellázadt, most viselje a következményeket! – kiabálta lángoló szemmel Thor. Arca szinte ragyogott a közelmúltban dúlt harctól. Látszott, hogy szemernyit sem gondol bele abba, mit élhet át most a rabul ejtett lány, s mit az apja, aki bizonyára máris beteg az aggodalomtól.

-          Ebből még komolyabb háború alakulhat ki, amire semmi szükségünk, felség! – aggodalmaskodott Heimdall, ragyogó aranyszemét a fogoly és királya között járatva.

-          A vitát lezártnak tekintem! A lány itt marad – természetesen uralkodói sarjhoz méltó körülmények között! – vágta el a további ellenkezést könyörtelenül Odin.

Az őrök közrefogták a lányt, akit még mindig Sif karolt át. Loki kővé meredve figyelte, ahogy elviszik őt, azon az ajtón át, ahol bekísérték, Loki pedig ledermedve figyelte. Odin intett Thornak és barátainak, hogy távozzanak, majd miután ez megtörtént, feldúltan kezdett járkálni a trónteremben. Úgy tűnt, közel sem oly biztos saját döntésében, mint mutatta.

Loki hangtalanul kisurrant, miután néhány pillanatig figyelte megvetően apját. Hamar megtalálta a cellához képest igencsak otthonos helyiséget, ahol a nemesi származású foglyot vizsgálatnak vetették alá. A lány ernyedten feküdt, nem tiltakozott, de a kérdésekre sem válaszolt. Loki megbújt a cella szélénél, a takarásból figyelte, ahogy az arany, finom szemcsékből összetevődő, mégis áthatolhatatlan rács mögött lassan befejeződik a vizsgálat. A két javasasszony ezután magára hagyta a lányt.

Loki várt a sötétben. A teljes csendben hallotta a rab madár szaggatott légzését, s hamarosan rájött, hogy a fogoly halkan, fojtottan sír. Hosszú percekig hezitált a homályban. Mohón falta szürkéskék szemével a lányt, majd zavartan lesütötte, mintha illetlenség volna látnia a rab bánatát. Oda akart menni hozzá, hogy megvigasztalja, hogy elmondja, nincs egyedül, vagy legalább megkérdezze a nevét – de képtelen volt rá. Olyan ritkán kapott szeretet és megértést, hogy ezúttal, mikor neki kellett volna adnia, nem tudta, hogyan tegye. Végül tehetetlen sóhajjal surrant ki a folyosóról, magára hagyva a lányt a könnyeivel.

Miután Loki visszatért a szobájába, a kimerültségtől remegve roskadt le ágyára. Érzelmei úgy száguldottak, mint még soha. Úgy érezte, mintha a rejtélyes fogoly máris a lelki társává vált volna: hiszen mindketten rabok itt! A lányt kiszakították otthonából alantas, önző érdekektől vezérelve. Őt pedig senki sem érti, senkihez sem hasonlít, senki sem szereti igazán. A karnyújtásnyira lévő megértés és szeretet lehetősége felvillanyozta. Felpattant. Mindig sápadt arcán halovány pirosság futott szét, szeme lázasan csillogott. Föl s alá járt a szobában, szíve szerint azonnal rohant volna vissza a pincébe.

Végül, óráknak tűnő percek után lerogyott az ágyra, és lázálomba zuhant. Egész éjjel forgolódott, kiverte a jeges verejték, majd forróság borította el, s ha mégis elérte az álom, csak a rejtélyes lányt látta és önmagát, amint hős lovagként a megmentésére siet.

Másnap reggel sötét karikákkal a szemei alatt ébredt, mégis fűtötte az energia. Alig várta, hogy lerohanhasson a cellákhoz. Magába erőltetett néhány falat ételt, majd türelmetlensége az őrületig fokozódott, így nem várt tovább, elindult, sápadt arcán lázrózsák nyíltak.

A tömlöchöz érve azonnal megpillantotta a lányt. Ott ült a cella széléhez húzódva, kezében egy könyvet forgatott. Könyöke mellett tálca, amiről néha-néha felcsippentett egy-egy gyümölcsöt. Egyik vörös tincse az arcába hullott, ám láthatóan olyannyira belemerült az olvasmányba, hogy nem tűrte el.

Loki elgyönyörködött benne egy hosszú percig, majd összeszedte minden erejét, és odalépett. Csak az arany háló választotta el őket egymástól. A lány meghallotta a lépteket, és az érdeklődés teljes hiányával az arcán végigmérte a herceget.

-          Jó reggelt kívánok, úrnőm! Loki vagyok – szólalt meg lágyan simogató mély hangján a férfi.

-          Elég nehéz jónak tekinteni, ha rabságban van az ember – felelt a lány barátságtalanul.

Hangja a gúnyos él ellenére simogatta Loki szívét és fülét. Kellemes volt, bájos, tisztán csengő. Loki mindenáron el akarta érni, hogy kedvesen szóljon.

-          Tudom, mi történt veled, és szeretnék a bocsánatodért esedezni atyám helyett. – Loki őszintén beszélt, szemei csak úgy csillogtak.

A lány azonban csak horkantott erre. Nem hitt a hercegnek. Tudta jól, hogy az asgardiak lenézik a többi birodalom lakosait, akik pedig dacos öntudattal viseltettek az uralkodó és „fajtája” iránt. A helytartó lánya tudta, hogy apja összeesküvés áldozata lett, s ártatlan. Mégis őt büntették meg. Mert Odin ahelyett, hogy alaposan utánanézett volna a történteknek, a legegyszerűbb megoldáshoz folyamodott. Összeszorult apró ökle. Tüntetőleg a könyv lapjait bámulta, de remegett a kezében.

-          Megértelek, úrnőm. Sajnálom, hogy téged büntetnek – mondta Loki.

-          Hogyan is érthetnél? Nincs szükségem a sajnálatodra, asgardi! – felelte dacosan a lány.

Ám, amint elővigyázatlanul felnézett, egyenesen a herceg szemébe, és Loki forró pillantásába mélyedt a tekintete, megingott. Talán mégis őszinte a herceg? Vajon valóban segíteni akar? Esetleg ő vállalta magára kínzója szerepét, aki ki tudja, mit tesz majd vele? A lány kétségek között vergődött. Oly jó lett volna egy barátságos arc e rideg falak között, akinek elmondhatja bánatát, aki megérti honvágyát! De hogyan is bízhatott volna meg az első jöttmentben, aki a cellája elé járul? Lehajtotta a fejét, vörös haja az arca elé hullt. Nem látta, csak hallotta, ahogy Loki közelebb lép.

-          Legalább a neved áruld el! – szólalt meg a férfi lágyan.

A lány tétovázott, élvezte haja rejtekét. Nem mert az ifjú hercegre nézni. Érzései és félelmei gúzsba kötötték. De Loki sebzett, mégis gyönyörű tekintete nem hagyta nyugodni, magán érezte a szürkéskék szempár perzselő tüzét. Óvatosan kilesett hajfüggönye mögül.

-          A nevem Aysha – mondta halkan.

Szíve furcsán kezdett ficánkolni, ahogy Loki óvatos mosolyára nézett, amely beragyogta a fiatal herceg arcát. Loki egy hosszú pillanatig még a lányon pihentette szemét.

-          Megígérem, hogy hamarosan újra meglátogatlak! – mondta meleg hangon, majd meg sem várva Aysha esetleges tiltakozását, sarkon fordult, és sietősen elhagyta a pincét.